A vadászat, a kutyák és a golden retriever

A vadászat fejlődése során különféle vadászkutyákat használtak a vadászok. Egyes kutyafajták a vad keresésére, mások annak hajtására és ismét mások az elejtett vad elhozására voltak alkalmasak. Az angol nyelvben a „to retrieve” ige jelentése: elhozni. Retirever, azaz elhozó névvel illettek minden olyan vadászkutyát, mely a meglőtt vadat megkereste és gazdájához vitte, annak ellenére, hogy típusukban nem voltak egységesek ezek az ebek. A retrieverek családjának talán legismertebb fajtái a labrador és a golden retriever, de sem természetükben, sem képességeikben nem maradnak el mögöttük a chesapeake bay, a flat coated, a curly coated, a nova scotia duck tolling retrieverek sem. 

Ahogy a vadászat célja és módjai változtak az évszázadok folyamán, úgy változott az igény is az élelemszerzésben vagy az úri passzióban aktív részt vállaló kutyák képességei iránt is. Ezeknek az igényeknek megfelelően alakultak a különféle vadászkutyák. A fajták alakításában a britek élen jártak, és közülük a legügyesebb, legkitartóbb és legelhivatottabb tenyésztőknek a nevét mai napig őrzi a kinológiai történelem, de sokszor egy-egy fajta is.

Vadászok számára ismerős a mondás, hogy a fegyverek hozták létre a retrievert. Hogy miért is? A kezdetleges, elöltöltős fegyverek korában nem volt túl sikeres a vadászat, igen kevés madarat tudtak csak lőni. Amikor az 1880-as években megjelentek az acélcsövű, hátultöltős puskák, egyre jobban elterjedt a repülő madarakra történő és a hajtóvadászat. Itt már a madarakat a fegyver elé hajtották, és egyre inkább ellenérzéssel viseltettek a vadászok az ülő madár kilövésével szemben. A lövészet egyre inkább a jólét és a divat szimbólumává vált. Azonban ahogy a fegyverek tökéletesedtek és a találatok egyre pontosabbak lettek, úgy jelentkezett az igény az elhozó kutyafajtákra, hiszen sajnos igen sok lőtt vad elveszett. A pointerek és szetterek tanítása erre a feladatra hamar kudarcot vallott, mert bár sikerült őket megtanítani az elhozásra, de ezzel egyidejűleg megszűnt vadállásuk.

Az igényes vadászok elkezdtek visszanyúlni a gyökerekhez. Az elhozásra betanított szettereket először a St. John’s New Foundland kutyával keresztezték, mely fajta a newfoundland-i halászflották által került a dél-angliai kikötőkbe, és az újfoundlandinál jóval kisebb testű és könnyebb felépítésű volt. Később a keresztezésekhez használták sz English Water spánieleket és feltehetőleg a colliet is, így alakítva ki a hullámos szőrű (wavy coated) retrievereket.

A golden retriever története

A golden retriever története a XIX. században kezdődött, tehát maga a fajta nem mondható „öregnek”, annak ellenére, hogy ősei már évszázadok óta rótták a tájat a vadászokkal.

A fajta kedvelői számára Lord Tweedmouth (korábban Sir Dudley Marjoribanks) neve ismerősen cseng, hiszen őt tartják a golden retriever fajta atyjának. A Lord a század második felébe élt, s bár Londonban lakott, a parlamenti szünetekben szívesen időzött Skóciában, a híres-hírhedt Loch Ness közelében levő Guisachan nevű birtokán. Nem csak szenvedélyes vadász volt, de liberális nézeteket valló politikus, Winston Churchill őse, akit – feleségével, Isbaellel együtt – bőséges szépérzékkel áldott meg a sors, birtokukat mesteri tökélyre fejlesztették.

A Lord 1865-ben adósság fejében egy kutyát vásárolt egy brighton-i foltozóvargától. Nous, az eb egy fekete, hullámos szőrű retriever alomban született Lord Chichester birtokán, és ő volt az egyetlen sárga színű kiskutya a kölykök között. Nous, akinek neve kelta nyelven bölcsességet jelent, remekül úszott, és a vadászatokon sem vallott vele szégyent gazdája. Az ebet az 1865. évi törzskönyvbe a következőképpen vezették be: „Lord Chichester tenyészete. Született 1864. júniusban. Vásárolták Brightonban.”

Három évvel később egy Tweed vízi spániel szuka érkezett a Lord birtokára, a májszínű Belle. A mára már kihalt fajta a Tweed folyó környékéről származó, világos májszínű, intelligens, kemény, kitartó fajta, szívós elhozó kutya volt, mely sok esetben zord tengerparti körülmények között dolgozva biztosította gazdái számára a betevő falatot. A Lord David Robertson-tól, egy rokonától kapta, aki Ladykirk-ben élt. A törzskönyveb a következő fejlegyzés szerepel róla: „Belle – Ladykirk tenyészet 1863 – D. Robertson-tól.”

A két eb, Nous és Belle pároztatásából 1868-ban négy szuka kiskutya született, mind a három sárga színű volt, akiknek Lord Tweedmouth az Ada, Primrose, Crocus és Cowslip neveket adta. Két kiskutyát elajándékozott: Crocus gazdája Honorable Edward Marjoribanks, Adáé pedig a lord unokaöccse, Earl of Illchester lett.

A golden retriever Earl of Illchester hatására

Róla tudni kell, hogy Lord Tweedmouth-szal szemben ő nem vigyázott annyira az általa tenyésztett kutyák színének tisztaságára, gyakran keverte a sárga és a fekete színeket. A lord maga két kölyköt (Cowslip-et és Primrose-t) tartotta meg, és velük kezdett alaposan megtervezett tenyésztési munkába.

Az elkövetkező években különféle keresztezéseket hajtott végre, de sokszor nyúlt a vonaltenyésztés eszközéhez is. Cowslipet egy Tweed vízi spániellel pároztatta be, mely az akkori idők egyik legelismertebb tenyésztőjének, Mr. Robertsonnak volt a kutyája. Ebből a párosításból született Topsy 1873-ban. A Lord szoros kapcsolatban maradt a két elajándékozott kölyök gazdáival, és egy látogatása alkalmával pattant ki az ötlet a fejéből, hogy meg kellene próbálnia egy pároztatást Cowslip és Honorable Edward Marjoribanks vörös szettere között, mert vallotta, ez megerősíti a keresési ösztönöket és szilárdítja a szőrszínt. A sikeres pároztatás eredménye az 1875-ben született Jack és Gill voltak.

Topsy esetében egy fekete, hullámos szőrű retriever kannal próbálkozott, Sambo Sir Henry Meux, a lord üzlettársának ebe volt, kettejük nászának gyümölcse pedig az 1877-ben született Zoe. A következő, jól átgondolt lépés a két unokatestvér, Jack és Zoe pároztatása, és az ebből született 1884-ben Gill II. és Nous II. Gill II. és Tracer, egy fekete hullámos szőrű retriever „frigyéből” tíz fekete kiskutya született, ezek egyike Queenie.

Egy tanulmány a törzskönyvben kimutatta, hogy Cowslip és Tweed háromszor jelenik meg négy generációban. Az ő és Nous II. párosításából két sárga kölyök látott világot 1889-ben: Prim és Rose. Prim és Rose származása már négy generációra visszavezethető volt. Velük lezárultak a feljegyzések a Lord naplójában, ugyanis a Guischan birtok ura komolyan és szakszerűen vezette tenyésztési munkája minden egyes lépését.

Fenti pároztatások felsorolása korántsem csak szócséplés; tökéletesen mutatják a koncepciót, a logikát a Lord munkájában, azt, ahogyan lépésről-lépésre, a szigorú szelekció elvét alkalmazva megalkotta a számára „tökéletes fajtát”. Ez a fajta lett a golden retriever.

A golden retriever története a Lord után

Azonban 1894-es halálával a tenyésztési munka nem szűnt meg a birtokon. A következő Lord Tweedmouth barátja és gyakori vendége volt Lord Harcourt, örömmel vadásztak együtt. Harcourt az 1900-as évek elején két sárga kölyökkutyát vásárolt a birtokról, egy Lady nevű kutya almából, aki Prim és Rose leszármazottja volt. A megvásárolt két sárga kölyök lett a Harcourt golden retriever kennel alappillére.

Az első golden retriever kutyák Kennel Club általi regisztrációja 1903-ban történt meg, akkor még Flat-Coats Golden néven. Bár még 1908-ban a golden retriever nem volt hivatalosan elismert a fajta, Lord Harcourt kutyáit kiállításon is bemutatta.

A Harcourt tenyészet világhírű egyede volt Culham Brass, vele fedeztette be Mrs. Winifred Charlesworth 1908-ban két évvel korábban vásárolt sárga Normanby Beauty nevű, pedigrével nem rendelkező szukáját. Erről kezdve ők ketten, Lord Harcourt és Mrs. Charlesworth fáradhatatlanul járták a kiállításokat, annak ellenére, hogy az elismertség hiányában még nem volt külön osztály a számukra. Kitartásuk eredményeképpen 1909-ben már nyolc, egy évvel később pedig tíz Flat-Coats golden retriever vett részt a Crufts kiállításon.

1911-ben Mrs. Charlesworth megalapította az első golden retriever klubot, összefogva néhány lelkes tulajdonossal, mely klubot – és végre magát a golden retriever fajtát is – a Kennel Club 1913-ban hivatalosan is elismerte The Golden Retriever Club néven.

Mrs. Charlesworth 1954-ben meghalt, ám Normanby kennelének neve a golden retriever tenyésztők számára a mai napig ismerősen cseng.